7. A szürke hétköznapok

Egy hét. Ennyi idő telt el azóta, hogy újra együtt lennék Nickkel. Olykor teljesen zűrös az életünk. Nem költöztem vissza, hanem egyedül lopom napjaim nagy részét a lakásunkban. Sokat vagyok ugyan a fiúval, de semmi nem történt csak pár kedves gesztus, vagy hasonlók. Nem alszok nála, hisz tartom magam ahhoz, hogy érezze, mennyire fájt minden, ami történt.  Amik már elmúltak az születésnapom, hol legjobb barátom volt csak és az „uram.”Scott. Na, igen vele aznap, mikor kaptam a fiúmtól is az ajándékot találkoztam, majd egy csodás napot töltöttünk messze otthonomtól. Sokat beszélünk, de vissza kellett mennie külföldre. Per pillanat Európa egy kis országában, Svájcban tölti a szabadidejét, hisz ott kapott munkát. Ezzel jár, ha az embernek – az ő esetében vérfarkas -, ha festő munkája mellett megvan a rangjának átka. Falkájának tagjai szétszóródtak, s igyekezett összeterelni őket, hisz részt kellett venniük egy kisebb találkán, hol minden csapat megjelenik. Visszatérve a jelenre. A szobámban roskadok, egy füzet felett, melyben rajzolásaim vannak. Képtelen vagyok koncentrálni bármire is, csak Dominickon jár az eszem. Igen, azt mondtam nem adom magam könnyedén, de vágytam érintéseire, és arra, hogy mellette lehessek. Egy hosszú ujjú felsőt viseltem, melynek ujjai végén, derekánál és nyakánál egy fekete csík éktelenkedett, mely szorosabban tartotta, adott bele egy kis formát.  Sötétkék farmerom mellé mindössze egy bokazokni tartozott, és a meleg takarók leple alatt egy forrócsókival kezemben olvasgatta. Minden szóra külön figyelmet fordítottam. Mobilom mellettem hevert, hisz rengetegszer megfordult a fejemben, hogy bepötyögöm a fiú nevét, és a hozzá tartozó számot felhívóm. Mindig tompítottam a csábítást, de nem bírtam túl sokáig. felkaptam a kis eszközt, és megtettem eddigi terveim. Vártam, hogy felvegye, s hallhassam hangját. Mikor halk neszt hallottam meg a vonal túlsó végén szívem gyorsabban kezdett verni.

- Szia, van valami terved délutánra? – szóltam bele a telefonba, miközben hajamat piszkáltam. Mindig izgultam, ha vele beszélek, s hangom olykor el is szokott csuklani.

- El kell mennem boltba, de utána nincs – hallottam válaszát, melyre egyből felpörögtem, és már fel-le járkáltam szobámban, miközben következő mondatomba kezdtem bele, de féltem, hogy nemleges választ kapok.

- Átmehetek? Mert hiányzol, és unatkozom is itthon egyedül – ismertem be neki az igazat. Nem akartam azt hozzátenni, hogy vágyom arra, ahogy végigsimítja kezét gerincemen, vagy az apró gesztusaira.

- Persze, gyere – adta a választ. Hangján hallatszódott, hogy mosolyog, és nem csak számomra volt kellemes a beszélgetés.  Már csak azt kellett kiderítenem, mikor mehetek át hozzá. Nem lakott messze, mindössze 5 sarknyira, amit hamar megtettem.

- Rendben, akkor, ha nem gond 10 perc múlva átmegyek – kezdtem bele, ám eszembe jutott, hogy lehet, megzavarom valami munkában, így folytattam – de, ha nem jó, akkor majd később.

- Gyere csak – érkezett meg a válasz, amire vártam, s amiben reménykedtem. Ugrottam egyet, és ajkamat harapdáltam, miközben vártam, mond-e még valamit. Mikor fél perc némaság honolt ránk megszólaltam izgatott és szétszórt hangon.

- Remek! Pár perc és ott vagyok. Várj meg a vásárlással – kuncogtam el magam, majd a készüléket jobb vállammal tartottam a fülemnél, miközben készülődtem. – Szeretlek, szia – tettem le gyorsan, majd a fekete telefont az ágyamra dobtam. Szénaboglyához hasonló hajam rendbe szedtem, majd kiléptem a szakadó esőbe. Sportcipőm lett hű társam, ki utamon kísért. Esernyőt nem vitte, hisz szerettem érezni, mikor a cseppek hajamat áztatják, bár utána szög egyenes frizurám apró, göndör tincseket kapott díszítésként, melyet aranyossá tették jellemem. E tulajdonságom miatt sokszor lenéztem, vagy lebecsültek, hisz „egy ilyen kislány nem elég erős ehhez, vagy ahhoz.” hallottam fejemben a legtöbbször elhallatszódó lekezelő mondatot. Nem észleltem, hogy tudtomon kívül gyorsabb tempóra váltottam, mellyel rövid idő alatt megjelenhettem a srác lakása előtt. Kopogtam, majd bebújva a takart rész alá vártam. Újra rá kellett várnom, hogy kinyissa. Elmosolyodtam, mikor utat engedtem fantáziámnak, ahogy felkap, megpörget maga körül, miközben magánál tart, majd egy lágy csókkal köszönt. Persze, tudtam, hogy Nick nem az a romantikus fajta, ki mindenre rá lehetne venni. Hallottam halk lépteket az ajtó másik feléről, majd láttam, miként nyomódik le a kilincs. Ahogy kitárult előttem az ajtó mosolyogva néztem a fiúra.

- Gyors voltam? – kérdeztem levakarhatatlan mosollyal arcomon. Hajamból, és felsőm aljából kicsavartam a vizet, melyet sétám alatt szívott fel a ruhadarab.

- Igen, gyere be – mosolygott rém, majd elállt az ajtóból, és úriember módjára beengedett. Besétálta, ám bent meg is álltunk.

- Köszi. Na, mikor akarsz boltba menni? – néztem fel rá. Reméltem, hogy majd csak az után, hogy az eső csillapodott, hisz jelenleg minden lépésemet pocsolya kísérte.

- Ráér – adott egy gyors, rövid választ, mellyel megspórolta magának azt, hogy indokokat osztogasson, és ilyenek.

- Remek. Akkor.. – gondolkoztam el. – Mit csináltál eddig? – tettem fel neki a „nagy” kérdés. Ötletem sem volt, mivel tölthette szabadidejét, hisz én már halálra untam a fejem egyedül.

- Elindultam hozzád, aztán találtam egy kutyát, és hazahoztam – vont vállat amolyan ilyen az élet stílusban. Mindig is éltem-haltam az ebekért. Ahogy ezt a mondatát kimondta felragyogott szemem.

- Van egy kutyus a lakásban? – pillantottam körbe csillogó szemekkel, és rugózni kezdtem. Én is vágytam egy sajátra, de apuék felelőtlennek tartottak, és hát a farkas pasim mellett egy kiskutya nem tudtam, mennyire lenne jó ötlet.

- Igen – mosolygott a fiú továbbra is. – de nem jön, ha hívom – láttam fél szemmel a jól ismert vállrántását.

- Tuti fiú kutya, és nem szeret – kuncogtam és beszaladtam a nappaliba, hol az aranybarna ebet megpillantottam. – Megtarthatom? Mi a neve? – halmoztam el kíváncsi kérdéseimmel a barátom.

- Van gazdája Amy – jött oda mellém, és mikor ő is a földre ült ölébe helyezkedtem. – A neve Taboo (Tabu) – suttogta, miközben én továbbra is  az állatot fürkésztem.

- Kár, pedig már megörültem, hogy van kutyád – csüggesztettem le ajkaimat, majd megismételtem a kutya nevét szép lassan. – Taboo. Cuki név – simogattam meg Retvier keverék buksiját. Láttam, hogy a „székem” is ugyan ezt teszi. Mellkasára hajtottam fejem.

- Elég öregecske – nézett a kutyára, ki megállás nélkül a padlót szaglászta.

- Öregecske, de nagyon aranyos – suttogtam, és továbbra is az öregúr fülét piszkáltam. Kimásztam a fiú öléből, majd a padlóra feküdtem, és a kutyus szemeibe néztem.  Egyik szeme barna, másik kék árnyalatban úszott.

- Igen az – mosolygott mögöttem a fiú, s csak fél pillantás erejéig néztem rá.

- Meg fogom szerezni! – közöltem vele elszántan, s szememben a kihívás tüze jelent meg. Nevetve ült mögöttem, miközben válaszolt.

-  Van gazdája – nevetett halkan, és mint egy kiskutyának beletúrt hajamba. Kocs fejjel néztem szemébe.

- Nem fogja elvinni – vigyorogtam. – Majd megbeszélem vele – vontam vállat egyszerűen.

- Te tudod, de valószínűleg szereti – mosolyogott, mire megforgattam szemeimet.

- Nem baj. Én is szeretem – öleltem át a kutyus nyakát, ki hozzám bújt. Fülemet Nick nevetésének hangja csapta meg, mikor ölelgettem a kutyát. felragyogott szeme, és a jószág megnyalta orromat. Mosolyogva borzoltam össze bundáját, majd hátamra feküdtem, miközben a hű társ fejét hasamra hajtotta. – Jó kis fiú – motyogtam. Behunytam szemeimet, és hallgattam, ahogy szívverése egy ütemre jár enyémmel. Dom keze után kutattam, majd megfogtam azt.