5. Egy váratlan fordulat

Délutánom hátralévő részét a parton töltöttem, és elolvastam a könyvet, melyet barátom adott. Sok mindenre fény derült, mely eddig még homályos ködfolt mögé volt rejtve szememben. Este indultam hazafelé, miközben a csillagok már az ég tetején jártak. Telihold lesz, két nap múlva. Épp a születésnapomra esik, de nem zavart. Akkor igazán elemembe voltam, hisz a hold sugarai feltöltöttek, akár egy misztikus ládácskát. a hazafelé utam zökkenőmentesnek bizonyult, bár fájt a tudat, hogy apuék holnap elmennek, s egyedül maradok. Megvolt, ki lesz az, akire számíthatok a nagy napomon, melyet már annyira nem is vártam. Ahogy beléptem a házba már olyan 22 óra lehetett, így nemsokára eljött az éjfél. Letusoltam, átöltöztem, majd gondolataimba merülve tértem át álmaim világába. Reggel, korán keltem, hisz el szerettem volna még köszönni családom tagjaitól. 5 óra lehetett, s még rettentően fáradt voltam, emellett akár holdkórosan is képes lettem volna kivánszorogni szobámból, és egy puszit nyomi anyu és apu arcára. Szerettem őket, jobban, mint bárkit. Nick volt az egyetlen, aki felvehette velük a versenyt, de már nem volt mellettem. Be kell, hogy valljam, az estéim unalmasabbak és üresebbek voltak nélküle, hisz míg mellettem volt nevettünk, átölelt, és magához húzott, míg el nem aludtam. Kételyeim, a felől, hogy találok még egy olyan srácot, ki elfogad úgy, amilyen vagyok szinte a nullával voltak egyelőek. Hamar lerendeztük a búcsút, hisz most pár hónapig nem lesznek itthon. Miután a kocsijuk eltűnt az utca sarkán lévő kanyarban visszamentem szobámba, és a takaróra zuhanva aludtam el. Pár órával ezután ébredtem fel, s ekkor már elememben voltam. Nem éreztem fájdalmat, de megszokásomnak hála egyből megfordultam, hogy puszit nyomhassak alvótársam orrára. Szomorúan ébresztett fel a valóság. Szürke hétköznapok egyike volt. Unalom, és izgalommentes élet. Egy ideig a parkban sétáltam, Scottot semerre sem találtam, majd mikor azt est eljött hazafelé vettem az irányt. Senkivel nem váltottam egy szót sem, miközben mászkáltam, csak a magány volt útitársam. Nem aludtam, hisz mire hazamentem már olyan 23 óra lehetett, így elhatároztam, hogy éjfélkor kimegyek a szirtre, azzal a reménnyel, hogy ott sikerül kiürítenem gondolataimat telihold napján, és boldogan állhatok szembe az ajándékkal melyet régi haverom tervezett. A hűvös szellő cirógatta nyakamat, szemem pedig a fénylő gömbre fordult, mely túlszárnyalta a csillagok fényét. Öltözetem egy egyszerű rövidnadrág volt, melyet kékes-szürke farmeranyagból készítettek, és hozzá egy topp, melyre lyukacsos trikót húztam, így idomaim takarva voltak, de átjárt rajta a szellő.  Színe fehér volt, de az alatta lévő anyag pedig fekete, mely az este sötétségébe passzolt. Smink nem volt rajtam, de álmos sem voltam. Szemeimet –meglepő módon – nem kisérték karikák. Középhosszú, barnás hajamat fújta a szél, és tökéletes este volt, ahhoz, hogy átadjam magam a gondolataimnak. Ami ismételten kizökkentett az a léptek hangja volt mögöttem, melyek alig észrevehetőnek bizonyultak, de nagy odafigyelést érdemleve észre lehetett őket venni. Hirtelen megszűntek, majd éreztem, ahogy valaki mögöttem áll, s lehelete nyakamon érződik.

- Mit akarsz? – suttogtam, de nem fordultam hátra. Fogalmam sem volt, ki lehet az, így óvatosságra intettem magam ahelyett, hogy, mint egy elvetemült rávetem magam a férfire.

- Csak szerettelek volna utoljára látni Amy – súgta fülembe, miközben ráeszméltem ki is az. Hangja akaratom ellenére is megnyugvást sugallt, s tekintetét fürkésztem. Nem tudtam, miért mondja ezt. Azt sem értettem, miért van itt, vagy, hogy mi okból keresett meg, miután megcsalt.  Nem akartam elveszíteni, s azt sem kívántam, hogy beszélgetésünk mindössze ennyiből álljon, így ki próbáltam deríteni okát megcsalásának.

- Hogy érted azt, hogy utoljára Nick? Lehet, hogy a jövőben még lesz, ami összeköt minket, de.. – nyeltem egyet, hisz nem tudtam, hogy miként térjek ré valódi kérdésemre. Sóhajtottam, egy pillanatra behunytam szemem, majd folytattam. – De nem értem, miért tetted azokat, amit tettél – néztem mélykék szemébe zavarodottan, és értetlenül, akár egy kislány, kit leszidnak, de okét nem is sejti, hisz még fiatal. Aki képtelen felfogni tetteinek súlyát.

- Drog. Nem tudtam róla. Az egyik srác, vagyis Zack sózta ránk – mondta miközben tekintetemet fürkészte.

- Zack – ejtettem ki a srác nevét gúnnyal teli hanggal. Figyeltem, ahogy veszi a levegőt, majd újra megszólaltam. – Mindegy is. Gondolom, ő jobb volt, mint én – fordultam el, s újra a távolba meredtem, míg meg nem hallottam válaszát.

- Megöltem – suttogta, mire újra felé fordultam. Ajkamba haraptam, hogy ne vágjak fejéhez trágár szavakat, melyeket megbánnék.

- Ridegvérrel gyilkoltál – motyogtam, miközben szemei rabul ejtettek, s már vártam mi sül ki ebből a beszélgetésből. Nagyon reméltem, hogy a végén nem holtan végzem, mert egy újabb dühroham kapja el.

- Sajnálom, de dühös voltam. Hiányzol Amy. Tudom, hogy elcsesztem – nézett szemembe, miközben egy könnycseppet töröltem le, de úgy, hogy ne lássa.

- Tudod, hogy mindennél jobban szeretlek, igaz? Képtelen vagyok túllépni rajta. Scott volt az egyetlen támaszom, de őt sem láttam már vagy 2 napja. Mindenki elhagyott - néztem fel ré, és szeméből láttam, hogy érzelmei még nem tompultam, és ezt az enyémből is kiolvashatta.

- Szeretlek Amy. Tudod, hogy nem hagytalak volna el soha – nézett rám, és láttam, igyekszik megfejteni érzéseimet, mire elkaptam fejemet, s a szikla „padlóját” néztem.

- Mégis küldted a képeket – csuklott el a hangom, és a sírás kerített hatalmába. Nem, azt nem tehettem. Nem mutathatom magam olyan gyerekesnek, és gyengének, aki sírva bórul karjai közé.

- Nem emlékszem semmire Amy – suttogta, s fejemet felemelte, hogy képes legyen szemkontaktust kialakítani. Érintése meleg volt, és ismerős, mint mikor találkoztunk, és semmi nem állhatott szerelmünk útjába. Törökülésbe helyezkedtem, miközben válaszomon rágódtam.

- Sajnos én igen. De nem bírlak elfeledni. 4 éve vagyok – mondtam, majd rájöttem, hogy utolsó hangos szavamat elrontottam, így hamar javítani is kezdtem. – Voltam. Szeretlek. Fáj, hogy így legyen vége – ismertem be az igazat, ami szívemet nyomta. Egyáltalán nem akartam, hogy vége legyen. Mindent úgy akartam, mint régen. Elfeledni a konfliktust, mely kialakult ez az eset miatt.

- Féltelek. Nem akarom, hogy még egyszer csalódj bennem – lehelte szavaim ajkaimra. Meglepett közelsége, de nem húzódtam el. Vágytam rá, hogy megtehessem a csókot, de még nem volt meg a megfelelő pillanat.

- Nem bírnék. Hiányzik minden érintésed, és tested melege a hideg  estéken – mosolyodtam el halványan, de a sötétség leplezte arcom minden vonását.

- Nehogy azt hidd, hogy én nem szenvedek. Hiányzol Amy – váltott hangja érzelemmel telibbé, mely meg is lepett. Kissé eltávolodtam tőle, így szemébe nézhettem. Mosoly kúszott ajkaimra, melyet övén is megpillanthattam.

- Mi legyen Nick? Próbáljuk meg újra, vagy.. – nyeltem egyet, mielőtt erőm lett volna folytatni mondatom. Behunytam szemem. – Vagy inkább hagyjuk? – halkultam le, és megremegett a hangom már a gondolattól is.

- Mindennél jobban újra akarom kezdeni - nézett rám, és lágy puszit lehelt homlokomra, mire arcomra halványrózsaszín pír jelent meg.

- Egy próbát megér. De! Kerüld a bulikat! – szóltam rá, és komolyan is mondtam mindent. Pillantásaim újra rá szegeződtek, és az is árulkodott róla, hogy egyáltalán nem viccelek. – Ha még egy ilyen eset.. Ha lerészegedsz. megszabadítalak férfiasságodtól – mosolyogtam rá, ártatlan kislányt tettetve. Halkan felnevetett és hajamba borzolt.

- Rendben – egyezett bele, majd mielőtt tovább folytathatta volna újra kérdésekkel halmoztam el.

- Mit keresel itt? Mármint.. Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – fürkésztem arcvonásait, hisz meglepett, hogy könnyedén rám bukkant. Félmosolyra váltott és állta zöldeskék tekintetemet.

- Nem tudom. Elvesztettem a fejemet, és valahogy ide kerültem – vont vállat, és láttam szórakozottságát ebben a mozdulatban. Megforgattam szemeimet, és az égre emeltem azokat.

- Vonz ez a hely mindkettőnket. Viszont, nekem lassan mennem kéne. Kell aludnom pár órát, mielőtt szembesülők Scott meglepetésével – mosolyogtam, de még nem álltam fel, hisz láttam, hogy valamit kutat zsebében. Egy kis dobozt húzott elő, amiben sejtelmem sincs, mi lehetett.

- Amúgy, ez a tied – suttogta, majd nyakamba tette a láncot, melyen egy farkas medál lógott. Ujjaim közé vettem a mintázatot, és mosolyom előszökött. Nagyon tetszett az ajándék, és ezt képtelen voltam tagadni. Megöleltem, majd fülébe suttogtam szavaimat.

- Ezt miért kapom? – kérdeztem alig hallhatóan, bár tisztában voltam vele, hogy számára minden szavam, sőt még lélegzettelem is egy hangszóróval ellátott gépezet. Mellette nem lehetett hazudni, hisz rájött egy pillanat alatt.

- Születésnap – éreztem, ahogy e szót kimondja, válla megemelkedik, és viszonozza ölelésem. Elhúzódtam tőle, majd megcsókoltam. Nyaka köré fontam karomat, miközben lágyan viszonozta a gesztusomat. Boldogság, és egyben melegség járta át testem, s imádtam az estét, és egyáltalán nem bántam, hogy kimerészkedtem ide. Voltak elképzelésem, miszerint a kapcsolatunk helyre fog jönni, de kell majd neki idő, hogy olyan legyen, mint korábban.